Teljes az, akinek érzései vannak. Aki mer hibázni, és nem sírni felette, hogy Úristen, most mi lesz. Mi lenne, megy tovább, és harcol, addig, amíg el nem éri a célját. Kimutatja, ha szeret, és nem fél összetörni. Miért is félne? Hiszen tudja magát adni, hogy is ne tudná. Ismeri a saját lelkét, minden egyes gondolatával tisztában van, így nincs miért félnie. Nem a pillanatban találja ki magát. Ő már ismeri a lelkét. Nem gagyog butaságokat össze-vissza, tudatos. Tudja, hogy mit akar az élettől, hogy mennyit várhat el magától. Nem a festék, vagy a ruha teszi vonzóvá, hanem a fellépése: ragyog, tündököl, képtelenség elmenni mellette. Tisztában van azzal, hogy butaság a tökéletest keresni, mert olyan nincs. Olyan viszont van, amikor találsz valakit, aki elfogad úgy, ahogy vagy. Hiszen legbelül valójában mindannyian arra vágyunk, hogy azért szeressenek, amilyenek vagyunk. Érezni, hogy „elég az, ami vagyok”.